Salkantay-túra

Túra a Machu Picchuhoz

Az utazásom egyik legnagyobb vágya a Salkantay-trek teljesítése volt – egy 75 kilométeres gyalogtúra, amely Peru lenyűgöző tájain keresztül vezet. Az út során 4700 méteres magasságig kapaszkodtunk fel, majd trópusi dzsungelekbe ereszkedtünk, hogy végül, az ötödik napon, elérjük a világ egyik újkori csodáját: a Machu Picchut.

Szervezett utat választottam, mert egyáltalán nem voltam felkészülve, hogy magamban vágjak neki egy ilyen kihívásnak tapasztalat nélkül. Rengeteg szolgáltató van, de elégedett voltam azzal, amelyiket én választottam, amely a Macchu Picchu Reservations volt. Az indulásunk előtti napon tartottak egy eligazítást, ahol megismertük a túravezetőnket, praktikus tanácsokkal láttak el és kaptunk táskát – ebbe max. 6 kg-ot lehetett pakolni, ezt hordozták az öszvérek. Mit kellett mindenképpen vinni? Többek között az esőkabátot – ami valóban esszenciális volt sajnos – meleg ruhákat, hálózsákot, megfelelő túra felszerelést, cipőt.

Reggel 4:30-kor volt a gyülekező Cusco-ban, majd kisbuszokkal indultunk el Mollepata-ba. Az oda vezető két órás utat végigaludtam. Itt reggeliztünk, majd további egy órát mentünk Soraypampa-ba, a túránk kiindulópontjára. Az első napon 3900 méterről másztunk fel 4200 méterre, a Humantay-lagúnához. Bár esős, ködös időjárásunk volt a nap első felében, a tó még így is elképesztő türkizkék színben ragyogott. Ez egy magashegyi gleccsertó, a Humantay-hegyről leolvadó jég és hó táplálják. A tóból patakok lesznek és a környező völgyekben összegyűlnek. Ezt a vizet a helyiek használják.

Elképesztő színekben tündökölt

Fotó a Humantay lagúnával mielőtt elkezdett esni az eső

A lagúnától pár kilométernyi túra várt ránk az első napi szállásunkig. Festői környezetben sétáltunk és közben az idő is kitisztult, így a távolban látni lehetett a Salkantay-csúcsot, amely 6271 méter magas. A Quiswarnyoic táborhelyen voltunk hármasával elhelyezve kis házakban. Meleg ebéddel vártak minket, finom vegetáriánus opció is volt. A délutánt pihenéssel és ismerkedéssel töltöttük. A túravezetőnket Zucemonak hívták és mollepatai származású volt, igazi helybéli. A csapat tagjai pedig: kilenc francia, egy német, egy osztrák, egy amerikai, egy új-zélandi és két angol volt még rajtam kívül. Az ötödik nap végére egészen összekovácsolódtunk.

Kilátás az első táborhelyünkről

Ilyen házakban szállásoltak el minket hármasával

Egészen idilli!

A Salkantay hóval födött csúcsa a távolban

A második napot tartják a túra legnehezebbjének. Reggel öt órakor coca teával ébresztettek. Aki nem érezte magát elég erősnek a mászáshoz, az választhatta a lovakkal való feljutást. Én tudtam, hogy fájni fog – de azt is, hogy képes vagyok megcsinálni, így nekivágtam gyalog. 4000 méterről indulva másztunk fel 4700-ra. A legnagyobb kihívás a magasság volt, mert az ember sokkal gyorsabban elfárad. Amit máskor, pl. Magyarországon, probléma nélkül megmászol, az itt kőkemény küzdelemmé válhat. Az sem segített a helyzeten, hogy végig esett az eső. Az orrom hegyéig sem láttam el, végül teljesen kikapcsoltam az agyamat – egy-kettő-három-négy – ezt mantráztam magamban, egészen addig ameddig fel nem értem a Salkantay-hágóhoz. Sajnos a kilátást nem élvezhettük, de a teljesítmény örömét ez sem árnyékolta be. Sikerült!

Szétfagyva, megázva, de felértem a Salkantay-hágóhoz

Egy rossz minőségű, de annál kedvesebb csoportkép a csúcson

Ebéd a hidegben

Ezután még további 14-15 km várt ránk, de már jórészt lefelé. Estére 2900 méterre értünk le. Az elején majdnem lefagytak a kezeim az esőtől és a hidegtől. Ebéd után kitisztult az ég és kezdtünk lassan belépni az Amazonas esőerdőbe, egyre melegebb, párásabb lett az idő. A táborhelyünk Chawllay-ban volt, megint hármasával helyeztek el minket kis házakban. Meleg zuhany volt, ha fizettél érte 1000 Forintot, nekem ez abszolút megérte ezután a nap után. Az estét beszélgetéssel, sörözéssel töltöttük, teljesen offline, egyáltalán nem hiányzott az internet.

Haladunk befelé az esőerdőbe

A második esti szálláshelyünk

A tábor felülről

A harmadik nap jóval könnyebb volt: alig volt szintemelkedés. Santa Teresa völgyben gyalogoltunk végig. A nap kihívását a földcsuszamlások jelentették, esős évszakban ezek jelentős veszélyt hordoznak. Volt pár szakasz, ahol kettesével kellett átsétálni, olyan alapon, hogyha valakit elvesztenek, akkor legyen az csak maximum két ember. Szerencsére semmilyen probléma nem volt a mi túránk alatt, de sajnos haltak meg már itt jó páran. Másik szakaszokon sártengerben kellett átsétáljunk. A túravezetőnk tanácsára nem vettük le a cipőnket – túl kockázatos lett volna, éles kövek között könnyedén megvághatja magát bárki. Később már jókat nevettünk az átkelésen, ki mennyire süllyedt el – volt, aki alig lett sáros, más viszont szinte combig merült.

Ilyen terepen haladtunk, süllyedtünk be a sárba

Az első szakasznál még megúsztam, hogy ne menjen sár a cipőmbe, de ez később megváltozott és a talpam is sáros lett!

Santa Teresa völgye

Délután több opcionális programlehetőség is volt. Az egyik a canopyzás, vagyis drótkötélpályás csúszás. Én, mint az adrenalin szerelmese, egyértelműen mentem! 5 csúszás volt összesen, mindegyik elég hosszú és eltérő pózokban mentünk rajtuk. Volt Superman, fejjel lefelé, ülő pozícióban, majd a kedvencedet meg is ismételhetted. Alattunk a hatalmas völgy tátongott a csúszások ideje alatt. A másik program pedig a Santa Teresa termálfürdő volt ebéd után, ahová szintén mentem, mert igazán jól esett áztatni a fáradt tagjaimat pár órán keresztül. A szállás ezen az estén volt a legkülönlegesebb: Lucmabambában párosával osztottak be minket csillagkupolás sátrakba. Egy álomszerű hely, gyönyörű környezetben.

Itt áztattuk magunkat, Santa Teresaban

Csoportkép vacsi közben

Csillagkupolás szállás

A negyedik és egyben utolsó valódi túra napunk egy kávéfarmon indult – helyben pörkölt, friss kávét ittunk, mielőtt nekivágtunk a mászásnak. 2000 méterről indultunk és egészen 2700 méterig kapaszkodtunk fel a Llactapata inka romokhoz. Végig egykori inka ösvényen haladtunk, sok helyen lépcsős szakaszokon. Amikor felértünk a csúcsra teljesen be volt borulva és semmit sem láttunk a ködtől, de a túravezetőnk azt mondta: várni fogunk, hogy elmenjenek a felhők. Ezért mindig is hálás leszek neki, mert olyan kilátásunk lett negyed órán belül, hogy leesett mindenki álla… Megpillantottuk a Machu Picchut a szemközti hegyen, egészen lélegzetelállító élmény volt.

Az inkák ösvényén

Ilyen kilátásokkal túráztunk

Inka romok útközben Llactapata mellett

Még egy rosszminőségű csoportkép!

Soha véget nem érő ereszkedés következett, mígnem visszaértünk 2000 méteres magasságba, Hidroelectricába, ahol ebédet kaptunk. Ez az utolsó település, ahová autóval vagy tömegközlekedéssel el lehet jutni. Innen Aguascalientesbe már csak vonattal vagy gyalog lehet beérkezni. Mi a gyalogos utat választottuk: háromórás, végig sík terepen tett séta volt ez, a vasúti sínek mellett haladva. Mesebeli környezetben jártunk, valami nehezen megfogalmazható, mágikus hangulat lengte körül az inkák Szent-völgyét. Időnként felpillantva már a hegy tetején is megcsodálhattuk a Machu Picchut – ez külön izgalmat adott, mert mindig kíváncsian lestük, vajon mikor bukkan fel újra a szemünk előtt.

A folyó mentén haladt az utunk

Egy szivárvány is meglepett minket úton Aguascalientesbe

 Aguas Calientes igazi turista város. Itt nincsen semmi más csak szállodák, éttermek, szuvenírboltok és minden az inkákról szól. Mi egy központi hotelben voltunk elszállásolva, négyesével egy-egy szobában. Az esti vacsora után egy karaoke klubba néztünk el egy rövid időre Zucemo-val, a túravezetőnkkel. Kicsit a búcsú pillanata is volt, mert másnap nem a csoportok szerint mentünk, hanem aszerint, hogy kinek melyik útvonalra volt jegye. 

Ilyen Aguascalientes városa
forrás: https://trexperienceperu.com/es/blog/aguas-calientes

Az ötödik napon végre elérkezett a pillanat, hogy meglátogassam a híres-neves Machu Picchut. Aguas Calientes 2040 méteres magasságban fekszik, míg a Machu Picchu romváros 2440 méteren található – ez körülbelül 400 méteres szintemelkedést jelent. A feljutásra két lehetőség van: vagy megmászunk nagyjából 1700 lépcsőt, vagy felbuszozunk 12 dollárért. Én az utóbbit választottam, mivel a jegyem tartalmazta a Wayna Picchu (azaz „Új csúcs”) megmászását is, ami további 260 méterrel emelkedik a romváros szintjéről, és nem szerettem volna fáradtan nekivágni ennek az élménynek.

Ilyen a kilátás, ahogy az ember halad a romváros felé felfelé

Lehetőség lett volna a 3082 méter magas Machu Picchu-hegy („Öreg csúcs”) meghódítására is, de erre sajnos már nem maradt időm. Képzeljük el úgy a helyszínt, hogy a két csúcs között, középen terül el a romváros – és ha tehetjük, érdemes legalább az egyiket megmászni a még elképesztőbb panoráma érdekében.

Akár az internetről is szedhettem volna ezt a képet, el sem hiszem, hogy én készítettem!

Csodás

A Machu Picchu körülbelül 1450 körül épült, Pachacuti Inca Yupanqui király parancsára. A 16. század végén – máig tisztázatlan okokból – elhagyták. A kutatások szerint nem egy valódi, lakott városról volt szó, hanem inkább egy, az uralkodói osztály számára létrehozott komplexumról, amely palotákat, templomokat és egy obszervatóriumot is magában foglalt. Ahogy a többi inka település, úgy Machu Picchu is a birodalmat átszelő kövezett úthálózat, az Inka-ösvény mentén épült. Az ezen az ösvényen való túrázás ma is az egyik legkülönlegesebb módja annak, hogy eljussunk a romvárosba.

Közös kép Stefannal, az osztrák sráccal

A hely létezése több európai utazó feljegyzésében is szerepelt, de a „felfedezőjeként” Hiram Bingham amerikai professzort tartják számon, aki 1911-ben érkezett ide. A valóság azonban az, hogy Machu Picchut nem kellett „megtalálni”, hiszen sosem tűnt el: a helyi indiánok Bingham érkezésekor is művelték az inkák által kialakított teraszokat.

Innen indul a túra a Wayna Picchu hegyre

A képeken és videókon sokkal rosszabbnak néznek ki a lépcsők a csúcsra, mint amilyenek valójában voltak!! Nem vészes a felmászás!

Nem a tipikus panoráma kép a romvárosról, de azért nem rossz ugyebár?

Ahogy már említettem, többféle útvonalon lehet bejárni a romvárost. A legfőbb különbség köztük, hogy milyen panorámás kilátópontokat érintenek, és mely részeit lehet megnézni a komplexumnak. És ezeket az alapjegyek lehet kiegészíteni a Machu Picchu-hegy vagy a Wayna Picchu megmászásával, ami további kihívást és kilátást kínál.

·     Első útvonal – a legrövidebb és legkönnyebb, csak a felső teraszokat érinti. Innen készülnek a híres „instaképek”, de a városba nem vezet be. Ezt azoknak ajánlják, akik szeretnék látni Machu Picchut, de nem tudnak, vagy nem akarnak sokat sétálni.

·    Második útvonal – a legnépszerűbb és legteljesebb: bejárja a felső és alsó teraszokat, valamint a romváros egészét.

·        Harmadik útvonal – ezt én választottam, mivel a másodikra már nem volt jegy. Ez az alsó teraszokra és a romváros egy kisebb részére korlátozódik, így a legismertebb fotót itt nem lehet elkészíteni, de szerintem ez nem vett el az élmény teljességéből.

Az elképzelésekkel ellentétben, akár néhány nappal a látogatás előtt is le lehet szervezni egy utat Machu Picchuhoz – azonban ilyenkor a legnagyobb eséllyel a második útvonalra már nem marad szabad hely. Ha valakinek fontos, hogy mindenképpen bejárja a romváros minden részét, érdemes hónapokkal előre lefoglalni a jegyét.

Ahogy korábban már említettem egy másik bejegyzésben: a Salkantay-túra után visszatértem Cusco-ba, majd onnan buszon utaztam Limába. Limából december 7-én repültem vissza Chilébe. Ezzel a bejegyzéssel lezárult utam perui szakasza – hamarosan ismét Chilében folytatjuk, ahonnan tovább haladok Panamába, Kolumbiába, Argentínába, Uruguayba és Paraguayba… 

folyt.köv.