Nagy utazás

  

      Szeptember másodika, a nap, amikor 6 év és 1 hónap után újra útra keltem Santiago de Chilébe. Előző alkalommal 2018 augusztus 2-án indultam el életem akkori legnagyobb kalandjára, az ismeretlen dél-amerikai világba, hogy egy teljesen idegen családdal éljek egy éven keresztül. Mint azt sejteni lehet a mostani visszatérésemből, az az évem csodásan telt el. Megtanulhattam spanyolul, megismerhettem egy teljességgel más életfelfogást és kultúrát, mint amilyen a mienk. Megalapozta a jövőmet a 16 évesen tett tapasztalatom, és ez most nyilvánul meg a leglátványosabban, amikor elindulok a majdnem egy éves kalandozásomra Latin-Amerikába.

      Az ötletszikra mindig is bennem volt, majd több mint egy éve fellángolt egy beszélgetés során. Néha kialudt, majdnem elhessegettem, mert tán bolondság? Végül feléledt a tűz, és amikor márciusban megvettem az egyirányú repülőjegyemet Chilébe valóssá vált a korábbi rejtett vágyam, hogy útra keljek és felfedezzek. Az utána következő hónapokban keveset foglalkoztam a témával, mert harmadévesen az orvosi egyetem kissé sem tréfál, mindent bele kell adni. Egy sikeres vizsgaidőszak és a testvérem gyönyörű esküvőjét követően viszont belevetettem magamat a nagybetűs készülésbe! Én az az ember vagyok, aki onnantól kezdve, hogy megveszem a túracipőmet, egészen odáig, hogy veszek egy szappant az útra vagy beadnak nekem oltásokat: mindent, de mindent kiélvezek. Az odavezető út fontos része az élménynek, a várakozással eltöltött percek, órák, napok. A pipák a listámon, mi mindent kell még helyre rakni, elintézni, bepakolni. A logisztika, mint kezdő, tapasztalatlan hátizsákos utazó: hogyan is pakoljam be azt a zsákot, hogy mindenem meglegyen, de mégse szakadjon le a hátam? Meg egyáltalán milyen zsákot vegyek?

Az elmúlt időszakban rengeteg kérdés érkezett felém, azzal kapcsolatban, hogy hogyan fog zajlani ez az út, mi a terv a jövőre nézve, egyedül megyek stb. Ezekre egy rövidecske választ szeretnék adni csupán, mert sok részlettel még én sem vagyok tisztában.

Az úton egyedül megyek és Chilében kezdem meg. Több helyre is utazva, nagyjából 2 hónapot fogok itt tölteni, majd folytatom tovább az utamat Bolíviába, Peruba… Nem terveztem el végig az utamat, szabadságot adva ezzel magamnak, akár egy-egy helyen több idő eltöltésére is lehetőséget kínálva. Fogok várost nézni, túrázni, önkénteskedni és még egy belgyógyászat gyakorlatot is eltölteni, ha minden jól alakul! Az orvosi egyetem felét elvégeztem már a SOTE-n és nem tervezem abbahagyni:) de valóban, most passziváltatni fogok két félévet, majd ezt követően folytatom a negyedévemet. 

Repülőgép Madridig

      Szóval, szeptember 2-án vette kezdetét 15:30, helyett 16:30-kor a nagy út, mert 1 órás késéssel indultunk el Madridba. Ez szerencsére nem okozott problémát, mert 5 órás átszállási időm volt, így még bőven akadt lehetőség a reptéren való sétálgatásra is. Nagyon meglepett, hogy egyszerre két gép is indul Santiago-ba.

Madridi reptér

23:55-kor szálltunk fel és az utastársammal mosolyogva konstatáltuk, hogy a középső ülésen senki sem lesz, így egy kényelmes 13 és fél órás útnak nézünk elébe. Ő munka miatt utazott Chilébe már sokadjára Portugáliából.

Repülő a hosszú útra Santiago-ig

A leszállásunk előtt elkezdett világosodni és elképesztő módon terült el alattunk az Andok vonulata. 12.000 méter magasan repültünk, de mégis olyan közeliek, hatalmasak és magasztosak voltak. Az utolsó órámat a repülőn szájtátva töltöttem és nem tudtam betelni a látvánnyal. Izgalmas volt számomra olyan területek fölött elrepülni, ahova tudom, hogy pár héten belül én is el fogok jutni.

Kilátás a repülőből Chile felett

7:10-kor szálltunk le, majd kezdetét vette a hosszadalmas bejutás Chilébe. Ilyenkor egyszerre 4-5 nagy gép is befut, amit az útlevél ellenőrzés nehezen fogad be a Santiagói reptéren. Megkaptam a pecsétemet és beléphettem 90 napra az országba. A fogadócsaládom már kint várt és elindultunk a második otthonomba.

Az emlékeim tömegesen tértek vissza, ahogy haladtunk az ismerős tájakon, majd végül megérkeztünk Villa Alemana-ba. Már korábbi blog bejegyzésemben említettem, hogy egy soha véget nem érő városról van szó.

„Gran Valparaíso”-nak is nevezett terület egy sűrűn lakott övezet, amely 5 fő városból áll össze. A tengerparti területek:

• Valparaíso, mely a kikötőjéről és kacskaringós, grafitikkel teli utcáiról ismert
• Playa Ancha, Valparaíso egyik kerülete.
• Vina del Mar, a modern, de mégis egyedi hangulatú tengerparti város, melyet olyannyira szeretnek a chileiek
• Renaca, a gazdagabb réteg tengerparti része, ahol minden sokkal drágább és mutatósabb, Vina del Mar része, de a helyiek különállóként kezelik, mert annyira más a hangulata
• Concón, ami a homokdombjai, a szörf lehetőségeiről és a legfinomabb empanada-iról ismert. A régió gasztronómiai központjának tekintik. 

Területek, melyek a szárazföld felé terülnek el:

• Quilpué, kevésbé ismert, házakkal teli terület, de van saját bevásárlóközpontja és egy teljes városként funkcionál.
• El Belloto, Quilpué és Villa Alemana között található és félig meddig itt éltem, a fogadóapukám háza itt található. Valójában Quilpué egy kerülete, hatalmas piac van itt minden hétvégén.
• Villa Alemana pedig a legkevésbé jelentős talán az összes közül, számomra mégis az egyik legfontosabb, mivel itt éltem egy csodás évet, a fogadóanyukám háza található itt és a gimnázium is, ahová jártam.
• Penablanca, Villa Alemana része, a legszéle, a helyiek szintén különállónak tekintik.

• 

  Kép forrása:https://es.wikipedia.org/

        A Villa Alemana-ba való megérkezéskor a legkisebb fogadótesómat vittük el az iskolába, ahová én is benéztem és köszöntem a régen nem látott tanáraimnak, akik a legnagyobb meglepetéssel és örömmel köszöntöttek. Az iskolában semmi sem változott, jó érzés volt visszatérni.

Az elkövetkező 3 hetemet ezen a vidéken töltöttem el, csupán egy rövid kirándulást tettem Santiago-ba. Ez az időszak az újra-találkozásokról, nosztalgiáról és együtt töltött percekről szólt leginkább. Ha valaki tért már vissza olyan helyre hosszú idő után, amit olyannyira szeretett, tudja, hogy mennyire sok minden változott, de közben, mintha az idő megállt volna. Minden ugyanolyannak tűnt, de a 16-17 éves álmodozó és tervezgető barátaim már 22-23 évesek, néhányan már diplomával és/vagy munkába állva, mások pedig továbbra is tanulnak, mint én is. A vacsorák a családdal azóta is úgy működnek, mint a fogaskerék, de jó érzés volt egyből tudni mi a dolgom. Azt bevallom, hogy eltévedtem, amikor először egyedül mentem a fogadóapuka házába, de minden ház ugyanolyan azokban az utcákban, szóval nem is csodálkozom igazából. 

Folyt.köv.