Önkéntesként a chilei magasföldön

 Majdnem három hetet töltöttem el a chilei magasföldön önkéntesként egy hostelben. Már említettem egy korábbi bejegyzésemben, hogyha van rá lehetőségem, akkor szeretek önkénteskedni. Én ezt a Workaway nevezetű oldalon keresztül szoktam megtenni, de rengeteg más hasonló oldal létezik. Miért is jó ez az embernek? Szállás és kajáért cserébe napi néhány óra munkát várnak el tőle. Egy több hónapos utazás során, a szállás és a kaja a legdrágább és ezek megszerzése a legfárasztóbb részei az ember napjainak, így ha ezeknek a stressze alól felmentést kap pár napig/hétig, az csodálatosan felszabadító és pihentető. Egyébiránt azért is megéri, mert rengeteg új tapasztalatot és kapcsolatot lehet szerezni, valamint az élmény miatt, hogy egy-két napnál többet tölthetsz el csodás helyeken.

Bár a táj kissé kietlen, de a sivatag után elképesztően zöldnek tűnik minden

Kalandosan indult ez az élményem, mert nem volt olyan egyszerű eljutni Chusmiza-ba. Ha valaki megnézi a térképen, hogy ez hol van: Iquique és Bolívia közötti út mellett a semmi közepén. Ez valóban így is volt, még rendes bolt sem volt a 30 fős faluban. Igazi tömegközlekedéssel nem is lehet ide eljutni, heti egyszer egy mikrobuszos ember végig megy rengeteg izolált településen és akkor ide is bejön: ez az egyik módja az idejutásnak, de az időpontja nagyon adott. Nekem pont rosszul jött ki és majdnem egy hetet kellett volna várjak, ami nem volt opció, így maradt a B terv. Iquique-ből fel kell szállni egy Bolíviába tartó buszra, majd megkérni a sofőrt, hogy tegyen ki az út szélén, ahonnan további 20 percet sétálsz lefelé, hogy elérd a falut. A buszjegyemet már előző nap elmentem megvenni, de amikor másnap vártam, egyszerűen nem volt sehol a buszom. Bolíviába a buszok egy random utcából indulnak, nem egy terminálból. Hatalmas ott a felfordulás. Visszamentem oda, ahol vettem a jegyemet, de nem volt ott senki, így elkezdtem kérdezgetni az utcai árusokat: mit csináljak? Az egyikük végül beirányított egy pénzváltóba, hogy majd ott segítenek. A nő felhívott valakit, majd pár perc múlva értem jött egy másik nő, aki összetépte a jegyemet minden szó nélkül – igen, én is ilyen meglepetten néztem – majd szerencsére adott egy másikat egy másik busztársaság járatára. A kis szívinfarktus után felpattantam a teli buszra és el is indultunk. Nagyjából másfél óra múlva kellett leszálljak tényleg a semmi közepén, de egy rövid séta után ott álltam a hostel előtt.

Tipikus kilátás Chusmiza közelében

Felipe a hostel üzemeltetője fogadott, megmutatta a szobámat – ami egy külön kis házban volt, ott lakott ő is és Joseph, a mindenes –, a hostelt, majd megbeszéltük nagyjából milyen teendőkre számíthatok, hogyan működnek az étkezések stb. Az is kiderült, hogy őt nem igazán fogom megismerni, mert másnap elutazott és nem is jött vissza a 2 és fél hét alatt, amit ott töltöttem. Neki van egy háziállata, Kunu, aki nem más, mint egy láma! Akivel viszont az időm legnagyobb részét töltöttem a picit több, mint két hét alatt, az Joseph volt. Ahogy említettem, ő a hostel mindenese: kiszolgálja a vendégeket, de akármit is megjavít, rendbe teszi a kertet, fest, takarít… Minden nap ő találta ki a feladatokat, Felipe néha írt neki egy-egy dolgot, amit meg kellett csináljunk, de elég nagy szabadságunk volt. Az első napokban rendesen éreztem a magasságot, mivel 3300 méteren voltunk, így hamar kifáradtam. Durva érzés, amikor egy lépcsősor megmászása után kifulladsz, pedig tisztában vagy vele, hogy normális körülmények között simán megteszed.

A szobámban

A megérkezésemkor volt másik két önkéntes is, Laila és az édesanyja Nicoletta. Hollandok voltak, Laila már pár hónapja utazgatott, most pedig csatlakozott hozzá az anyukája is pár hétre. Csak 3 napot maradtak még a megérkezésem után, de sokat beszélgettünk ennyi idő alatt, illetve egy közös kis kirándulást is csináltunk! 

Nicoletta és Laila 

Mondhatjuk úgy is, hogy megint nagy szerencsém volt, mert nekik volt bérelt kocsijuk, amivel elmentünk az Isluga Vulkán Nemzeti Parkba. Ide másképpen nem lett volna lehetőségem ellátogatni. Pár órányi kocsi út után a chilei magasföldeken – már majdnem Bolíviánál voltunk – letértünk a főútról egy földi paradicsom felé. Az út mellett rengeteg láma, alpaka és vicuna táborozott és ez csodás látvány volt. Az első megállónk a Puchuldiza gejzíreknél volt. Itt egy kövekkel kirakott séta útvonal található, amelyen mi is végigmentünk. 

Az egyik legnagyobb gejzír, amit láttunk

Nem semmi kilátások

Nagyjából 4200 méter magasan voltunk, amit érzékeltem is egy kis fejfájással. A közelben termálfürdő is található, de ezt mi most kihagytuk. Az Arabilla lagúnánál álltunk meg, ahol rengeteg flamingó tanyázott. Itt fogyasztottuk el a szendvicseinket, amit hoztunk magunkkal, mert ezen a környéken semmi sincsen, ahol kaját vagy bármi mást lehetne venni.



Bolondozás az Arabilla lagúnánál, a szél nagyon erősen fújt

Rengeteg flamingó

Három fajtájuk él ezen a területen


Maga a paradicsom

Csupán egy pár napot voltam az egyedüli önkéntes, mert az utolsó hetemen csatlakozott két uruguay-i nő, Vicky és Pitu, akik a Chilében vásárolt sárga furgonjukkal utazgatnak. Nagyon vicces volt, mert én már láttam őket Iquique-ben a strandon, ahol sokáig táboroztak, sőt volt egy videóm, amiben benne voltak. Könnyű volt őket felismerni a sárga furgon miatt, aminek szempillái is voltak. Amikor ők is ott voltak több projektbe is belekezdtünk, mert sok kéz volt segíteni. Fotókat készítettünk a szobákról, táblát festettünk, a függőágyakhoz tetőt építettünk és minden nap más főzött ebédet/vacsorát. Amikor vendégek érkeztek, akkor takarítottunk, rendbe raktuk a szobákat. Sőt, volt egy pár nap, amikor Joseph be kellett menjen a városba szavazni, így csak mi hárman maradtunk és elég sok vendég érkezett ezekben a napokban!

3320 méter magasan

A hostel táblája


Kilátás Chusmizara

A munka mellett maradt idő a környék felfedezésére is. A kisváros több dologról ismert, a legfontosabb talán a termálfürdője. Rengetegszer mentem el délutánonként, hogy áztassam magamat, sőt egyszer éjszakai fürdőzésre is el tudtam menni. Fizetnem is csak párszor kellett, mert jóban vannak az üzemeltetők Felipevel, aki megkérte őket, hogy engedjenek be ingyen. Sétálni is nagyon szerettem, főleg amikor ment le a nap, mert nagyon érdekes fények voltak azokban a percekben.

Minden nap ilyen fényekben tündökölt a falu és a sziklák, valami csodás

Ez pedig a kiltásás a hostel teraszáról

A hosteltől 45 perc sétányira petroglifek találhatóak. Ide Joseph kísért el, mert nem lehet egyedül bármerre sétálni. Ennek az oka az, hogy maga a falu és a környéke is az aymaráké. Az egyik hegy szent és nem léphet rá akárki. Illetve, ha nem tudod mit csinálsz, vannak konkrétan olyan helyek, ahol petroglifeket taposgatsz, ezáltal pedig kárt tehetsz a több ezer éves emlékekben.  Az ayamara kultúra már jóval a spanyolok érkezése előtt jelen volt, a kiindulási helye a Titicaca tó és környéke, de a perui/chilei/bolíviai magasföldeken mindenhol elterjedtek. Az inkák uralma alá kerültek, akiket a spanyol gyarmatosítók követtek, de az identitásuk túlélte ezeket az időket. A mai napig rengetegen élnek Bolíviában és Peruban és néhány tízezren az Észak-chilei területeken is.  

A petroglifek

A másik útvonal, ahová elmentünk egyik nap a Refugio Aymara volt, vagyis lényegében barlangok voltak a hegyoldalban, amiket anno menedékként használtak az emberek. Ilyen magasságban – Chusmiza kb. 3300 méteren fekszik – esténként, ahogy lemegy a nap, egyből hideg van, emiatt szükség volt menedékhelyekre. Kellemes kis túra volt, de volt egy ijesztő pillanat, amikor azt hittük vad szamarak futnak felénk, amelyek nagyon veszélyesek tudnak lenni, de szerencsére lámák voltak, akik jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük.

Virágzó kaktusz

Így telt el két és fél hetem a chilei magasföldön, Chusmizában, majd folytattam az utamat. A lányok is Iquique felé mentek, így tudtam csatlakozni hozzájuk és megspóroltam egy fárasztó és nehézkes buszos utazást és a furgonjukat is kipróbálhattam.

folyt.köv.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Nagy utazás

La Quinta Región

Mit ünnepel a chilei nemzet?