Ünnepek Chilében

 Ahogy mondani szokták, minden rosszban van valami jó. Az én sajnálatos korai „katapultálásom” Peruból végül oda vezetett, hogy nem várt módon hat év után újra Chilében töltöttem a karácsonyt és az újévet a fogadócsaládommal. Kicsit furán hathat ez a blogbejegyzés, így a nyár utolsó napján. Viszont ha jobban belegondolunk, nem is annyira az, mert én az ottani nyár alatt töltöttem el ezeket a napokat, a legnagyobb melegben. Így legalább átérezhető az, hogy mennyire nehéz ünnepi hangulatba kerülni a hőségben.

December 7-én érkeztem meg Santiago-ba, Limából. A reptéren gyorsan buszra szálltam és a Pajaritos nevű állomásra mentem, ahol éppen induló járatot találtam Villa Alemanaba. Tudtam, hogy nem tudom teljesen kifizetni a jegyet, mivel csupán 4000 pesom volt, amit találtam a táskámban elfekvőben, és még további 1000 peso hiányzott. Ekkor egy nagyon kedves nő, miután megkérdezte, mi a problémám, egyszerűen odanyújtotta a hiányzó összeget.  Akkor még nem tudtam, de megérte kicsit „erőszakosnak” lennem, és mindenáron felszállni arra a buszra – hiszen kiderült, hogy aznap már csak néhány indult ezen az útvonalon, mert keresztény búcsút tartottak.

December közepén már minden karácsonyi hangulatban várt

Nem volt internetem, így nem tudtam felhívni a családot, hogy jöjjenek elém, és Ubert sem hívhattam.  Az összes cuccommal várt rám egy több, mint fél órás séta a nyári melegben, tűző napon, majd hazaértem. Elmondhatatlan érzés volt újra a második otthonomban lenni.

Mit csináltam ebben a pár hétben? Pihentem, találkoztam barátokkal, sok időt töltöttem a családdal. Sétáltam Vina del Marban és Valparaisoban, fürödtem a tengerben, segítettem a családi vállalkozásban, lekvárt főztem és rendbe tettem a csomagomat. Ez a váratlan chilei időszak igazi ajándéknak bizonyult.

Újabb séták Vina del Marban

Az egyik legemlékezetesebb kirándulásunk Horcónba vezetett – egy kis tengerparti faluba, ahova közel két órás zötykölődő buszozással érkeztünk meg. Csütörtök délután volt, így a strand szinte teljesen üres volt, mintha privát partszakaszt kaptunk volna. A víz a megszokott módon jéghideg volt, a hullámok meg kifejezetten erősek. Akkor még nem tudtuk, de pár nappal később szinte egész Chile tengerpartjait „lezárták” egy életveszélyes hullámsorozat miatt. Kiszámíthatatlan módon érkeznek ilyenkor a hullámok és hirtelen jöhet egy 2 méteres is, ami simán elvisz és vége. Amikor mi mentünk szerencsére még erről nem volt szó, de pár méternél tovább nem mertünk beljebb menni, így csak harcoltunk a hullámokkal a víz szélén.

A város felirat mindenhol szükséges

Nagyon kevesen voltak a parton

Horcón különlegessége egy kis kívánság híd, amely a tenger felé nyúlik, de valójában sehova sem vezet. A korlátján rengeteg színes szalag leng a szélben, mindegyiken egy-egy vágy, remény. Bárki felkötetheti őket, mi is így tettünk, így biztos valóra válnak!

A kívánságok hídja

A karácsony azonban más volt, mint hat éve. A nagymama tavaly elhunyt, így nem mentünk Talcába, ahol ő élt, hanem otthon töltöttük a fogadóapukámmal. Emellett két fogadótestvérem éppen Amerikában dolgozott a nyári szünet alatt. Négyen maradtunk: a fogadóapukám, az öccse, a legkisebb fogadótesóm és én. Felállítottuk a fát, vacsorát főztünk, sztoriztunk… A karácsony sosem lesz a kedvencem melegben, de a megfelelő emberekkel bárhol, bármikor jó élmény.

A karácsonyfánk díszítés előtt Evelynnel

És díszítés után, már az ajándékokkal

Az újév teljesen más hangulatban telt el. Rancaguaba utaztunk a fogadóanyukámmal, és az ő családjával ünnepeltünk. A legnagyobb újdonság az volt, hogy másfél éve új családtag született: Emma, a család szeme fénye, a legaranyosabb kislány. Minden családi eseményt feldob a jelenlétével, próbálta kimondani a nevemet, kisebb nagyobb sikerekkel.

Rancagua főtere

Evelyn és Emma

Az újévet itt sokkal jobban szeretem: jó idő, meleg és szórakoztató hagyományok. Éjfélkor Evelynnel koccintottunk, majd bemásztunk az asztal alá, hogy 12 db szőlőt együnk – mindegyik egy-egy kívánság. Ezután mindenkit megöleltünk, először a legközelebbi férfit, miközben pénz tartottunk a kezünkben és a lábunk alatt. Felvettük a hátizsákot, Eve a bőröndjét, és körbefutottunk egy háztömböt, hogy 2025-ben sokat utazhassunk. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik pénzzel és bőrönddel a kezükben futkostak az utcán ilyenkor – úgy látszik sokan vágyunk utazásra. Az végső szerencsét hozó rituálé a lencsedobálás volt: különböző pozíciókban kellett dobni, annak függvényében, mit szeretnénk elérni az újévben. Így kezdődött a 2025-ös évünk – egy intenzív és vidám negyedórával.

A fogadóanyukámmal Újévkor

Folyt.köv. a 2025-ös kalandokkal!