A világ végén

Eljutottam a világ végére. Na jó, ez így nem teljesen igaz, de már nem sok hiányzott. November 29. és december 4. között a fogadó családommal Patagóniába, azon belül Punta Arenasba látogattunk. Ez a legnagyobb déli város, a maga 120.000 fős lakosságával. A legkisebb fogadótesóm kosárlabda meccsei miatt jöttünk ide elsősorban, de megpróbáltuk felfedezni a várost és eljutottunk a világ egyik legszebb helyére is. Nagyon érdekes volt, hogy olyannyira délen voltunk, hogy a nap reggel 4-kor kel fel és este 11-re lesz teljes sötétség. De annak ellenére, hogy már lassan nyár van itt Chilében, ezen a részen elég hideg és szeles a levegő.

November 29. csütörtök

Reggel még suliba mentünk, délután viszont Santiago felé száguldottunk, majd a reptéren várakoztunk a repülőnk indulására. Elég későn, 10 óra 20 perckor indultunk, így szinte az egész utat átaludtam. Éjszaka kettőkor érkeztünk meg Punta Arenasba és mikor kiléptünk a reptérről megcsapott a hideg. Egyből fel is ébredtem. A szállásra 3 körül értünk és egyből el is mentünk aludni.

November 30. péntek

Amint említettem a kosár-meccsek miatt jöttünk ide elsősorban, így a mai napot is ott kezdtük. Majd a délután folyamán sétáltunk a Magellán-szorosnál. A Magellán-szorosról azt érdemes tudni, hogy ez a Csendes-óceánt és az Atlanti-óceánt összekötő legfontosabb természetes átjáró. Elég nehezen hajózható a szeles időjárás és a szűk volta miatt. A Panama-csatorna megnyitása csökkentette fontosságát, de egyáltalán nem szüntette meg.

Hideg szél fúj a Magellán-szoros partján

A Magellán-szoros

Később pedig ellátogattunk a Zona Francaba, ami egy bevásárlóközpont, de abban érdekes, hogy olyan, mintha egy repülőtéren vásárolnál, mert adómentes övezet. Így minden olcsóbb, mintha máshol vennéd meg. Itt találkoztam Emilievel, aki egy svéd lány, szintén az AFS-szel van itt és még az érkezési orientáción ismerkedtünk meg. És megtörtént a dolog, amivel először csak viccelődtünk, de tényleg valóra vált. Találkoztam a debreceni Grétával Punta Arenasban! Júliusban, mikor a nyíregyházi vonatállomáson elbúcsúztunk, sosem gondoltam volna, hogy legközelebb a világ végén fogunk találkozni. Nem sok időnk volt, mert nekem mennem kellett a családommal, de óriási élmény volt. Szerintem mindketten furán éreztük magunkat magyarul beszélve, de számomra 15 perc után vált normálissá.

Találkozás Grétával

Az este folyamán, pontosabban több mint egy napon át zajlott le a Teletón, ami egy óriási esemény itt Chilében. Most volt a 40. év, hogy megrendezték. Hatalmas mennyiségű pénzösszeget gyűjtenek össze a mozgássérülteknek, járási nehézségekkel küzdőknek. 2018-ban 37.954.551.757 chilei pesót gyűjtöttek (ez körülbelül a fele forintban, vagyis 15.326.778.827 Ft). Műtéteket fizetnek vele, megkönnyítik az életüket.

December 1. szombat

Ma majdnem egész nap meccseket néztünk. Amit érdemes megemlíteni, hogy kipróbáltam a chupe de centollat, aminek az egyik alapanyaga a királyrák. Ízletes volt, de a kóstolás szintjen megálltam. Az ára csillagászati (15.000-18.000 Ft körül egy adag étteremtől függően). Amin meglepődtem, hogy az otthon ismert francia salátát itt orosz salátának nevezik.

December 2. vasárnap

Végre kicsit jobban fel tudtuk fedezni a várost a mai nap során. Ellátogattunk egy kilátóba, ahonnan be lehetett látni az egész várost, távolabb pedig a Magellán-szorosra is. Voltak kis táblák, amelyek mutatták, hogy különböző városok milyen messze vannak innen. Tudtam, hogy messze van Budapest, de azért így is meglepően hatott a 14.042 km.

Kilátás a városra, háttérben a Magellán-szorossal

A távolságot jelző táblák

A kilátó után szétnéztünk a város főterén, ahol van egy szobor, aminek a lábát meg kell simogatni és puszilni, ha még vissza szeretnél térni ide. Természetesen többször is megtettem, csak a biztonság kedvéért is. A délután folyamán pedig újra elmentünk a Zona Franca-ba, szuveníreket vásároltunk és korcsolyáztunk az ott található kori pályán.

A szoborral

December 3. hétfő

A nap, amikor eljutottunk a Torres del Painehez. A busz 4 óra után érkezett meg értünk, de mivel még sötét volt és egy 3 órás út várt ránk nyugodtan tudtunk aludni. A Torres del Paine nemzeti parkot évekkel ezelőtt egy nem hivatalos szavazáson a világ nyolcadik csodájának választották, amit a látogatásunk után én is meg tudok erősíteni. De még mielőtt elértünk volna a nemzeti parkba megérkeztünk Puerto Natales-be. 

Patagóniai táj

Rengeteg számomra ismeretlen növény található itt

Innen pedig utunk az első megállóhoz vezetett, ami nem más volt, mint a Milodon barlangja. A milodon egy ősi állat, ami csak Dél-Amerikában fordult elő és 5000 évvel ezelőtt kihalt. A növénytakaró valami elképesztő volt és teljesen ismeretlen számomra. Bemutatták a barlang kialakulását és azt, hogy hogyan éltek ezen a zord vidéken az emberek sok ezer évvel ezelőtt.

Séta a barlang felé

A Milodon barlangja

Kép az egész családdal és a milodonnal

A fogadótesóimmal

 Majd egy újabb másfél órás út következett a Torres del Paine nemzeti parkig, de ezt egy percig sem bántuk, mert a táj mesés volt és rengeteg tavat láttunk. A parkban az első megállónk a Lago Toronál volt (szó szerint: Bika tó). Itt minden tónak olyan kék a színe, mintha szerkesztve lenne.

A Lago Toronál

A második megállónknál egy sétát tettünk, ahol először egy lengő hídon kellett áthaladni, amire maximum 5 ember léphetett rá egyszerre. Ezután pedig életem legviccesebb pillanatai következtek. Harcolás a széllel. Szó szerint. Semmi túlzás nélkül, majdnem elvitt a szél. A legkisebb fogadótesómat fogni kellett, hogy ne sodorja el. Itt láttunk gleccsereket, de mint, ahogy mondtam, leginkább az élmények a széllel maradtak meg. Nagyon vicces volt, de a végére annyira felerősödött, hogy védeni kellett az arcunkat, mert a kis köveket felkapta és eléggé fájdalmas volt.

A lengőhíd

Harc a széllel

A képen háttérben látszik egy jéghegy

A nap további részét is a nagyon erős szél jellemezte, így sajnos az egyik programunk el is maradt, mert életveszélyes lett volna. Viszont mindent felülmúlt, magának a Torres del Paine-nak a látványa. Csak álltam és gyönyörködtem benne pár másodpercig, majd a szél a szemembe fújta a hajamat. Ami megmentett az a kék hajpánt volt, amit körülbelül az összes képen láthattok. De minden túlzás nélkül káprázatos hely, látvány, élmény. Minden oldalról megnéztük, rengeteg kilátóban megálltunk.

A Torres del Paine

Hihetetlenül kék a tó vize

Nehéz jó képeket csinálni, mert a szél nem igazán áll benne segítségre

Még az utunk elején mondták, hogy van rá esély, hogy különböző állatokat fogunk látni az utunk során, például pumát, guanacot, az emuhoz hasonló állatot (sajnos elfelejtettem a nevét) stb. Pumát nem sikerült látni, de a másik kettőt igen. Rengeteg guanaco volt, ha jól értettem belőlük tenyésztették ki a lámákat. Egyszer meg is álltunk velük fotót készíteni és meglepően közel, 2-3 méterre engedtek magukhoz.

A guanacok

Nagyon közel engednek magukhoz

A fogadótesómmal

Az utolsó megállónk

Egy 4 órás visszaút várt ránk, így 10 körül értünk Punta Arenasba, ahova nem a szállásra, hanem vacsorára mentünk el.

December 4. kedd

A hazautazásunk napja. A repülőnk 10 körül indult, így kilenckor már a reptéren voltunk. Gyorsan eltelt az út és fura volt megint Santiagoban lenni. De a várakozásom ellenére hűvös volt, nem 30 fok, mert az elmúlt napokban lehűlt az idő. Mindig azt mondják, hogy jó utazni, de még jobb hazaérkezni. Ez most is igaz volt, de aminek még jobban örültem, hogy már otthonnak tudom nevezni a házat, amiben élek. Jó volt végre házi kosztot enni és az ágyamban aludni.