San Pedro de Atacama

 Nosztalgia fogott el a San Pedro de Atacama-ba való érkezésemkor. Évekkel korábban már jártam itt, de egy hatalmas különbség volt az akkori és a mostani látogatásom között: 2019-ben a fogadócsaládommal, anyukámmal és a testvéremmel kirándultunk itt, most pedig teljesen egyedül érkeztem meg. Ha valaki szeretné elolvasni az akkori bejegyzésemet is, akkor itt találja meg!

Táj a városka felé haladva

Ilyen utcái vannak San Pedronak

A városi templom

Amiatt is fontos mérföldkő volt ez a városka az utazásom során, mert ez volt a legelső alkalom, hogy hostelben szálltam meg. Alapjába véve, amikor csak tudok alternatív szálláslehetőség után nézek, és ez az esetek 85%-ban sikerül is. Ilyenek: barátoknál/ismerősöknél megszállás, Couchsurfing vagy önkénteskedés. Én ezt inkább érzem egy utazási stílusnak, mint spórolási kényszernek, mert sokkal jobban bele tud az ember látni egy ország életébe, ha folyamatosan belép a helyiek életszférájába. Egyértelmű, hogy az anyagi vonzata is kedvező, ami nagy segítség egy utazás alatt. Ha nem sikerül ilyen módon megoldani, csakis akkor nyúlok a jó öreg szállásfoglaláshoz. Mindenképpen fontos kijelenteni, hogy imádok hostelben megszállni, aminek ez a legelső élményem a legjobb példája, de más értékeket ad ez a fajta szállás. Mit tud adni? Mindenfelől a világból megismersz embereket, akik szintén utaznak és sok mindenben hasonló az értékrendetek. Általában együtt töltöttök pár napot, kirándulgattok, beszélgettek, majd külön folytatjátok az utat és sosem látjátok egymást újra. Jó buli egy pár ilyen embert megismerni, de ha folyamatosan ezt kellett volna csinálnom az utazásom alatt, akkor nagyon hamar kifáradtam volna. Nehéz ennyi ismeretlen embernek ugyanazokat az információkat átadni – ki vagy, honnan jöttél, mi az útiterved… Ezek miatt csak mértékkel szoktam hostel-ezni, de amikor igen, akkor nagyon szívesen.

Itt sincs hiány kutyákból az utcán

Mivel ez már a második idelátogatásom volt, kicsit próbáltam olyan helyekre fókuszálni, ahol még nem voltam, illetve, ami nem fog egy vagyonba kerülni. San Pedro nem egy olcsó hely, sőt, kifejezetten drága. Ha az ember nem kocsival utazik ide, akkor nagyjából egy lehetősége marad felfedezni: túrákra kell befizessen. 2019-ben mi is így tettünk, felfedeztük a Tatio Gejzíreket, a Valle de la Luna-t, a Valle del Martes-t és a sivatagi sós tavakat is. Most is befizettem egy túrára, ami még kimaradt nekem: Valle del Arcoiris, vagyis a Szivárvány Völgyébe. Emellett az egyik napon gyalogtúrára indultam a Pucará de Quitorhoz. A másik napon pedig biciklivel vágtunk neki a környéknek. Így telt el ez a három izgalmas itt töltött napom.

A megérkezésem estéjén ismertem meg Andy-t, az ausztrál lányt, aki mondta, hogy másnap milyen tervei vannak és megkérdeztem csatlakozhatok-e. A válasz egy boldog igen volt, így neki sem kell órákat egyedül baktatnia a sivatagban. Ő két munka közötti időszakot használt ki arra, hogy régi vágyát teljesítse és elutazzon ezekbe a távoli országokba. Reggel időben, fél nyolc körül elindultunk a Pucará de Quitor felé. Szinte végig az utunkon hozzánk csapódtak kóbor kutyák. Szerencse, hogy időben elindultunk, mert a délutáni hőségben nehezebb lett volna abszolválni a napon való sok sétálást. Így együtt, illetve a kutyákkal hamar eltelt az idő, megmásztuk a kis hegyet is. Elképesztő kilátás nyílt fentről, igazán földöntúlinak tűnik.

Pucará de Quitor

Mi ez, ha nem a Mars?

Kép Andy-vel

A Pucará egy preinka időkből származó, stratégikus céllal épített erődítmény. A Tiwanacu kultúra – amely a Titicaca tó felől egészen idáig kifejtette a hatását – a kereskedelmevél, technikai innovációinak behozatalával, kulturális hatásával alapozta meg az atacamai emberek jövőjét. 900 környékén nem teljesen ismert okok miatt a Tiwanacu birodalom összeomlott, ekkor kezdtek el a helyiek nagyobb politikai és területi autonómiát igényelni és a területeik védelme érdekében építették fel a Pucará de Quitort is. Az elhelyezkedése tökéletes: a Cordillera del Sal – vagyis tükörfordításban a Só vonulatai – egyik kiszögellésére építették, előtte a San Pedro folyó medre halad el, jól belátható az egész környék. Amellett, hogy jó stratégiai központ volt, innen irányították a környéket is, stabil lakossága volt és a környékről származóknak menedékként is szolgált. Persze aztán az inkákkal nem bírtak, így azok együttműködésre/együtt élésre kényszerítették őket. A valódi problémát a spanyolok érkezése okozta, 20 évig sikeresen ellenálltak nekik, majd 1557-ben feladták a harcot az atacamai emberek. A spanyoloktól keresztény neveket kaptak a keresztelkedéskor, megpróbálták teljesen kiirtani a kultúrájukat, megszüntetni a politikájukat és alapvetően mindenbe beleszóltak az életükben.

Földöntúli kilátás és én

Még több lélegzetelállító látkép

Kőbe vésett indiánfejek

Az együtt töltött nap után Andy el is ment a városból, mert este ment a repülője Santiago-ba, ahol folytatta a felfedezéseit. Én megismerkedtem Leával, a német lánnyal, akivel bejártuk a kis város utcáit és én le is foglaltam másnapra a túrát, amit szerettem volna megcsinálni. Ő Chilében kezdte meg az egy éves kalandozását egyetem előtt.

A befizetett túrámon reggel 7:00-kor jöttek értem egy kisbusszal, amin csakis brazilok voltak és még két chilei. Azt érdemes tudni a brazilokról, hogy nem érdekli őket különösebben, hogy tudsz-e portugálul vagy sem: ők akkor is úgy fognak hozzád szólni. Szerencsére évekkel ezelőtt volt egy brazil ismerősöm, akit sokat hallottam beszélni az anyanyelvén, így nagyjából már hozzászokott a fülem és így 70%-ban meg tudtam érteni mit akarnak. Válaszolni pedig spanyolul tudtam, de ők ezt tökéletesen meg is értették. A túra első megállójánál Yerbas Buenas petroglifeket szemléltünk meg, amelyek nagyjából 10.000 évesek lehetnek. Láttunk alpakákat, lámákat, jaguárt, de ami a legkülönösebb, hogy egy majmot is, pedig az egyértelműen nem él ezen a vidéken. Csak feltételezések vannak ez hogyan lehetséges, de az egyik az, hogy nagyon messziről érkező népek rajzolták, ki tudja?

Guanaco az út szélén

Látjátok a majmot?

Egy láma

Még több láma

Az úton a Szivárvány-völgybe láttunk egy guanacot is. Úgy lehet felismerni őket, hogy sötét, fekete az arcuk. Nagyon erős szél fújt, amit a kisbuszban ülve csak hallottunk, de a kiszállásunk után rendesen meg is érezhettünk. Egy nagyjából egy órás séta várt ránk. A túravezetőnk viccesen megjegyezte:

- Onnan lehet tudni, hogy ázsiai vagy brazil egy turista, hogy mit fotóz. Mind a kettő folyamatosan kattintja a fotókat, de az ázsiai a tájat, a köveket, a hegyeket, a növényeket fotózza. A brazil pedig a tájjal, a kövekkel, a hegyekkel és a növényekkel is közös képet készít, mindegyiken rajta akar lenni.

Kép a brazilokkal, persze hogy én vagyok a legmagasabb

Ennek a feltevésnek a brazil oldalát meg is figyelhettem a sétánk alatt és valóban igaz volt. Szerintem volt olyan pillanat, hogy azt sem nézték mivel készítenek fotót, csak lőtték a képeket. Ennek ellenére a világ legaranyosabb és leghangosabb emberei. A völgy elnevezése nem véletlen, valóban rengeteg színben tündökölt, amelyeket a képek szerintem egyáltalán nem tudtak átadni: bézs, fehér, citromsárga, zöld, piros. Ha megfigyeljük a színekből a magyar zászló is kijön. Jó élmény volt, de azt valóban kijelenthetjük, ez csak másodvonalbeli látnivaló San Pedro-ba érkezvén, a második látogatás során éri meg ezt választani, mert a Hold-völgye és a Mars-völgye, sokkal lélegzetelállítóbbak.

Sokkal erőteljesebbek és elképesztőbbek voltak a színek élőben

A képen hátul láthatóak a fotózkodó brazilok

Azért rólam is készült egy kép, amin éppen majdnem megfagyok

Az utolsó napomon három szintén a hostelben megismert emberrel vágtunk neki a sivatagnak biciklivel. Ben-nel, aki egy velem egyidős ausztrál srác és már 4 hónapja rótta Dél-Amerika országait. Tamsin-nal, egy maláj-szlovák származású lány, aki pár hónapra nyakába vette a földrészt. Roger-rel, aki egy holland orvostanhallgató srác és mielőtt belefogott az újabb szemeszterbe kikapcsolódott kicsit a világ végén. A cél a Garganta del Diablo, vagyis az Ördög Torka volt. Évekkel ezelőtt a családdal is eljöttünk ide, de akkor hirtelen vihar kerekedett és vissza kellett forduljunk idő előtt. Most az időjárás tökéletes volt – ezalatt hőséget kell érteni, de nem lett vihar – így végig tudtunk menni az egészen. Félúton letettük a bicikliket és felmásztunk egy hegyre, amivel én rendesen megszenvedtem. Én ekkor még az utazásom elején jártam, nem voltam annyira megedzve, mint a többiek, akik ekkor már túl voltak perui, kolumbiai, bolíviai túrákon is – az 5 napos Salkantay és 3 napos napos Colca-kanyon túra Peruban engem is jelentősen megedzett, de ezek a kalandok majd még ezután fognak következni. Szinte mountain bike-nak éreztem a biciklizést egyes szakaszokon, olyan erősen markoltam a kormányt, ahogy csak tudtam. Le-fel mentünk, közben végig arra kellett fókuszálni, nehogy a homokon megcsússzunk, mert akkor nagyot lehetett volna esni. Az út legvégén egy templom állt, ahol megpihentünk a visszatekerés előtt a városba.

Megérte felmászni a hegyre a kilátásért

A képen balról jobbra: Én, Tamsin, Ben és Roger

Ez a templom várt minket a biciklis út végén

A napot egy vacsorával és pisco sour próbálással zártunk le, majd másnap mindenki szerteszéledt. Roger és Tamsin újabb túrának vágtak neki, ők még maradtak pár napot. Ben másnap repült Santiago-ba. Én pedig, továbbutaztam északra, mert igen… még mindig van északabb Chilében. Következik: Iquique!